Ezúttal egy számomra is viszonylag új terület felderítésébe szeretnék belevágni veletek. Az egyház történetéről, annak is egy olyan szakaszáról van szó, ami sokak szerint meghatározó szerepet játszott a kereszténység történelmében. Arról az elhíresült niceai zsinatról van szó, amin egyesek szerint (Dan Brownnal az élen) Nagy Konstantin római császár önkényesen eldöntötte, hogy milyen könyvek, illetve levelek kerüljenek a Bibliába, de még olyan véleményeket is olvasni szép számmal, amik szerint ekkor semmisítették meg vagy nyilvánították eretnekségnek a kánonból kimaradó írásokat. Ez az elmélet, mert, mint hamarosan kiderül, tényleg csak elméletről van szó, olyan gyakran bukkan fel az Interneten, hogy sok keresztény is készpénznek veszi. De vajon mi történt valójában ezen a bizonyos zsinaton? Megmondom őszintén, hogy a kérdés annyira foglalkoztatott, hogy legalább féltucat könyvet és egyéb publikációt olvastam az elmúlt év során a témában és egy olyat választottam a jelen poszt alapjául, ami nemcsak a főbb tudnivalókat, de sok érdekes részletet is feltár. Remélem hozzám hasonlóan mások is hasznosnak találják majd.

Mi is történt Niceában?

Niceába Alexandrián át vezetett az út. Ebben az észak-egyiptomi városban volt az ókor legnagyobb könyvtára és az intellektuális gondolkodás központjának számított, ahol sok ismert teológus is élt. Egyiküket Alexandernek hívták, aki 313 és 238 között Alexandria érseke volt és nagyon komolyan vette posztját. Rendszeresen tartott szemináriumokat, amelyeken a történetünk szempontjából fontosnak bizonyuló Arius, az egyik nagy egyházkerület presbitere is részt vett. Arius és Alexander azonban eltérő véleményen voltak Jézus isteni státuszát illetően. Míg Alexander meg volt győződve arról, hogy Jézus az Atya valamennyi tulajdonságával rendelkezik, beleértve örökkévalóságát is, addig Arius tagadta ezt. Arius szerint Jézus csupán hasonlított az Atyára, és nem öröktől fogva, csak a teremtés előtt-től létezett, bár neki is része volt a teremtésben, illetve dicsőségben a teremtés felett állt, de Maga is teremtmény, Akit Isten a semmiből teremtett valamikor az örök múltban. Vagyis Jézus örökölte az Atya isteni tulajdonságait, azonban szerinte a természetük nem azonos. Kicsit kevésbé isteni.
Alexander azt tartotta, hogy az isteni természet annyira abszolút, mint például a terhesség, vagyis egy asszony nem lehet kicsit vagy nagyon várandós. Vagy az, vagy nem az. Éppen így, Jézus vagy Isten, vagy nem. Alexander ezt az üdvösség szempontjából is fontos kérdésnek tartotta, így minden alkalmat megragadott, hogy hangoztassa álláspontját és cáfolja Arius nézeteit. Arius azonban kitartó volt. Alexander úgy érezte, hogy cselekednie kell és bár szelíd embernek és konfliktuskerülő vezetőnek tartották, Krisztus természetének kérdését túl fontosnak tartotta ahhoz, hogy annyiban hagyja az ügyet.
318-ban 100 püspök részvételével tanácskozást hívott össze Alexandriában, hogy hivatalosan is megfosszák Ariust egyházi tisztségétől.
Arius dühöngött. Nem volt hajlandó elismerni az őt kitagadó eljárást és a mai Törökország területén található Nicodémiába vonult vissza, hogy híveket toborozzon maga köré. Legfőbb támogatója Nicodémiai Euszebiosz volt, aki felesége révén Konstantin császárnak is rokona és a császár udvari teológusa volt. Arius és Euszebiosz levélíró kampányba fogtak, hogy megkeressék azokat a püspököket, akik nem vettek részt az Arius elleni eljárásban. Arius igen jó publicista hírében állt. Olyannyira, hogy tanításait gyakran versbe szedte és időnként még „dallamot is költött hozzájuk, hogy azokat a tengerészek, a molnárok és minden utazó énekelhesse”.Philostorgius, The Ecclesiastical History of Sozomen: Comprising a History of the Church from A.D. 324 to A.D. 440, and The Ecclesiastical History of Philostorgius, trans. Edward Walford (London: Bohn, 1855), 2.2. Rövid időn belül Aris nézeteit hirdető falfirkák és szórólapok lepték el a környéket, a vita pedig az utcai erőszakig fajult. Befolyásos barátja segítségével Arius igazi vihart kavart fel, aminek hatása még a császári udvarban is érezhető volt.
Konstantin számára, aki végre a hatalma útjában álló utolsó riválistól is megszabadult és 324-ben a Római Birodalom egyeduralkodója lett, kínos volt a püspökök közötti viszálykodás. Békét akart a birodalmában és a pontot trónra lépésének 20. évfordulóján akarta feltenni az i-re.
325-ben valamennyi püspökét magához hívatta az egyház történelmének első ökumenikus tanácskozására. Konstantin, aki általában Bizáncban (a későbbi Konstantinápolyban, a mai Isztanbulban) tartózkodott, ideiglenesen Niceába tette át udvarát, amíg a később az ő nevét viselő várost átépítették. A császár úgy gondolta, hogy Nicea tökéletes helyszín a találkozóhoz, ahol a püspököket hercegekhez méltó pompával fogadhatja és kényeztetheti. A császár saját költségén és saját császári járművein szállítatta a városba vendégeit. A kényeztetés részeként üdvözlő ajándékokkal, mesés lakomákkal és fejedelmi szállással várta őket. A szálláshelyek „leírhatatlanul pompásak voltak”.Eusebius, Life of Constantine, chap. 15, in The Nicene and Post Nicene Fathers (hereafter cited as NPNF), 2d series, ed. Philip Schaff and Henry Wace (New York: Christian Literature, 1890), 1.792. Konstantin mindent megtett annak érdekében, hogy egységet teremtsen birodalma egyházában. A végső szó azonban mégsem az övé lett.

Egy jottányit sem

A Niceában összegyűlt püspökök a pompát kevésbé, az üldöztetést annál jobban ismerték. Sokan személyesen élték át Diocletianus és Maximianus császárok igazságtalanságait. Diocletianus elkobozta a keresztény írásokat, felgyújttatta a keresztények épületeit és letartóztatta a papság tagjait. Maximianus kivégeztette, megcsonkíttatta vagy száműzte azokat, akik nem voltak hajlandóak megtagadni Krisztust. A zsinaton résztvevő Paphnutius a jobb szemét veszítette el, bal lábára pedig sánta lett az üldöztetés miatt, majd száműzték is, amiért kereszténynek vallotta magát. Mások nem tudták használni ujjaikat a tüzes kínzások miatt és sokan veszítették el egy-egy végtagjukat. Egy ókori szerző bizonysága szerint „az egybegyűltek egy mártírhadseregre hasonlítottak”.Theodoret The Ecclesiastical History of Theodoret 1.6, NPNF, 3.67. Azoknak, akik ennyit szenvedtek a lelki feddhetetlenség érdekében, nem lehetett csakúgy megmondani, hogy miben higgyenek Krisztust illetően, és ezen semmilyen császári nyomás nem volt képes változtatni.
A Niceában összegyűlt püspököket amúgy is sokkal jobban érdekelte a prédikálás, mint a politika. A gyülekezeteik sorsa és az apostoli hagyományok megtartása foglalkoztatta őket, nem holmi teológiai újítások és inkább figyeltek a Szellem hangjára, mint a császárra. Vagyis a zsinat nem egymástól elszigetelt véleménnyel rendelkező emberek gyülekezete volt. Ellenkezőleg. A Krisztust személyesen ismerő első pásztorok által rájuk hagyott kollektív bölcsességet hozták közös tető alá, hogy gyülekezetüket rövid időre hátrahagyva megbeszéljék a keresztény közösséget foglalkoztató fontos kérdéseket.
Konstantin tudta, hogy a megoldás csakis a jelenlévő püspökök és az általuk képviselt hívő közösségek hitbeli meggyőződésével összhangban érkezhet.
A császár nem volt valami nagy teológus, így teológiai tanácsadóját, Hosiust kérte meg, hogy foglalja neki össze a vita lényegét. Hosius tisztában volt azzal, hogy a Niceába várt vagy háromszáz püspök nagy része nem könnyen fogadná el Arius nézeteit. Mindössze harmincan voltak, akik készek voltak kijelenteni, hogy a Fiú teremtmény, az egybegyűltek talán legnagyobb hányada pedig még hezitált a kérdésben, mivel nem értették tisztán a szembenálló nézeteket.
Mivel Konstantint nem a teológia helyessége, mint inkább a birodalom egysége érdekelte, olyan megoldást akart, ami a többség támogatottságát élvezte, függetlenül attól, hogy végül mi lesz az.Justo Gonzalez, A History of Christian Thought, vol. 1, From the Beginnings to the Council of Chalcedon, rev. ed. (Nashville: Abingdon, 1992), 266-67. Arius követői akaratukon kívül segítségére váltak ebben. A tanácskozás kezdetén szükségét látták, hogy valaki érthetően ismertesse Arius pozícióját. Püspöki rang híján Arius nem vehetett részt a tanácskozáson, így barátja Euszebiosz kapta meg a lehetőséget, hogy prezentálja álláspontjukat, aki legjobb tudása szerint kifejtette, hogy miért nem gondolja a Fiút az Atyával egyenlőnek és nem örökkévalónak. Roger E. Olson egyháztörténész így ír erről:
„Némelyik püspök a fülét is befogta és kiáltozni kezdett, hogy valaki vessen véget az istenkáromlásnak. Egy Euszebiosz közelében álló püspök megragadta a másik kezében lévő papírokat, a földre dobta és megtaposta őket. Mondhatni egész zendülés támadt a püspökök között, aminek egyedül a császár parancsa volt képes véget vetni.”Roger E. Olson, The Story of Christian Theology (Downers Grove, IL: InterVarsity Press, 1999), 153-54.
A korábban a kerítésen táncoló püspökök rövid úton a kerítés túloldaláról meredtek Ariusra. Egyértelművé vált, hogy korábban nem voltak tisztában a nézet részleteivel, illetve, hogy mennyire fekete-fehér kérdéssel állnak szemben. Jézus vagy örök, vagy nem. A többség gondolni se tudott az utóbbira. Konstantin azt gondolta, hogy a tanács pontosan az akarata szerint alakult, hiszen szinte teljes volt az egyetértés.
Miután a résztvevők lecsendesedtek, felmerült az igény egy hivatalos nyilatkozat kiadására az arianizmus ellen. A püspökök egyértelműen nem értettek egyet Arius-szal. Tudták, hogy miben nem hisznek, ugyanakkor azt már kevésbé tudták megfogalmazni, hogy mit jelent Jézus istensége. Ez volt az igazi kérdés Niceában: megfogalmazni, hogy miként volt Jézus isteni természetű, nem pedig az, hogy az volt-e.
A püspökök és a császár megállapodtak, hogy írásba kell foglalni álláspontjukat, amit mindenki aláír, aki pedig ezt megtagadja, elveszíti egyházi pozícióját.Eusebius: Life of Constantine 3.12, in NPNF, 1.791. Konstantin Hosiust bízta meg a dokumentum elkészítésének felügyeletével, aminek megírása nem ment könnyen, mert nem tudtak megállapodni annak nyelvezetén. Arius maréknyi követője a tanácsban ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag olyan kifejezéseket használjanak, amik megtalálhatók a Bibliában, a másik oldal viszont úgy gondolta, hogy a Szentírás mondanivalóját úgy lehet a legjobban kifejteni, ha nem szabnak korlátokat a kommunikációban.
Konstantin, valószínűleg Hosius ösztönzésére, előállt egy megoldással. Azt javasolta, mondják ki, hogy a Fiú egylényegű (görögül homoousios) Istennel. Konstantin azt gondolta, hogy ezzel kifejezhetnék Jézus teljes isteni mivoltát (elnyerve az arianizmus ellenzőinek tetszését), anélkül, hogy túl sokat sugallnának (némileg megbékítve Arius követőit). Remélte, hogy ezzel a kulcsszóval egyesítheti a két tábort, de Arius követői túl sokatmondónak találták és tiltakoztak ellene. Konstantin ennek ellenére ragaszkodott a Krisztust Istennel egylényegűnek kijelentő hitvallás megfogalmazásához, ami így hangzott:
„HiszekA görög szöveg többes szám első személyben fogalmaz. A latin változat egyes számot használ. (Hiszünk – Hiszek) Ennek az az oka, hogy ezt a hitvallást a nyugati egyházban gyakran keresztelési hitvallásként használták, míg a görög egyházban általában az egész gyülekezet mondta. az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idő előtt, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől; született és nem teremtetett, az Atyával egylényegű, és általa lett minden. Érettünk, emberekért és üdvösségünkért leszállt a mennyből. Megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett. Keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus alatt, kínhalált szenvedett, és eltemették, harmadnapon feltámadt az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján, újra eljön dicsőségében ítélni élőket és holtakat, és uralmának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, és aki szólt a próféták által.
Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat. Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.
Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet.
Ámen.
A hitvallást Marmaricai Theonász és Ptolemaioszi Secundus kivételével valamennyi püspök aláírta. Bár néhányan kelletlenül tették, azért Arius nézeteit egységesen tévtanításnak vélték. Egyesek közben még egy darabig arról is vitáztak, hogy a görög jotta betű beszúrásával a homo (azonos) helyett a homoi (hasonló) szót használják-e és így egylényegű helyett Istennel hasonlólényegűnek jellemezzék Jézust, de végül maradt az egylényegűség.

A császár visszavág

A zsinat egyértelmű határozata ellenére a szóválasztással kapcsolatos vita nem maradt abba, ami egyrészt megmutatta, hogy Konstantin nem rendelkezett akkora befolyással az egyház felett, hogy ráerőltethette volna az akaratát, másrészt segített kiugrasztani a nyulat a bokorból a császár valódi szándékait illetően.
328-ban Ariust és követőit rehabilitálták, az őket támogató püspökök pedig formálisan is kérték a császártól, hogy az Alexandriai gyülekezet presbitere lehessen. Konstantin beleegyezett és utasította Alexandria új püspökét, az akkor még fiatal Atanázt (később Alexandriai Szent Atanáz), hogy fogadja vissza Ariust a gyülekezetbe. Atanáz ezt megtagadta, úgy gondolva, hogy csak így maradhat hű a Niceai hitvalláshoz, kötelességének érezve, hogy ellenálljon azoknak, akiket a zsinat elítélt, amiért is a császár Trierbe száműzte, egyértelművé téve, hogy nem annyira a teológia, mint inkább a birodalom érdekei motiválták döntéseit.
Atanázt összesen négy alkalommal száműzték élete során, de egyetlen egyszer sem volt hajlandó feladni hitvallását. Konstantin ezzel szemben hol az egyik, hol a másik oldallal szimpatizált, hiszen nem a teológiai kérdések tisztázása, hanem a birodalom egysége érdekelte. Az pedig egészen egyértelmű, hogy Konstantin nem állt olyan helyzetben, hogy rávegye a zsinatot egy olyan döntés elfogadására, amit az nem tartott eleve igaznak. Lehet, hogy Konstantin a „püspökök püspökének” nevezte magát, az egyház azonban az ő ténykedésétől teljesen függetlenül hitt, amiben hitt. Márpedig abban hitt, mégpedig a kezdetektől fogva, hogy Jézus Isten.A Niceai zsinat részletes történetéről és annak történelmi kontextusáról lásd még: Olson, Story of Christian Theology, 141-60; és Mark A. Noll, Turning Points: Decisive Moments in the History of Christianity, 2d ed. (Grand Rapids: Baker, 2000), 47-64.

Az újszövetségi kánon

Ezek után valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, hogy ha Niceában nem, akkor melyik zsinaton döntötték el, hogy mi került be az újszövetségi kánonba és mi nem? Elvégre valakinek csak el kellett döntenie! Vagy mégsem?
A korai egyház történetét megvizsgálva igen hamar rájövünk, hogy egyetlen zsinat sem hozott ilyen döntést. Természetesen voltak regionális zsinatok (Laodicea, Hippo, Karthágó), ahol a résztvevők kinyilvánították a véleményüket a kánonról, de nem válogattak össze semmit a kedvük szerint, csupán megerősítették, hogy a keresztények által a kezdetektől olvasott könyvek és levelek szerintük is ihletettek. Vagyis nem az akaratukat fejezték ki, hanem egyszerűen kimondták, hogy mi a helyzet. Más szóval nem a zsinatok határozták meg, hogy mi kerüljön bele a Bibliába, hanem a hívők, az egyház csupán elismerte, hogy jól döntöttek. Ez pedig egy olyan tény, amit az ateista Új Testamentum szakértő Bart Ehrman is elismer:
„Az újszövetségi kánont a széleskörű konszenzus döntötte el, nem pedig egy hivatalos kihirdetés.”Lost Christianities, 231. oldal
Kell ennél jobb emlékeztető arra, hogy nem emberi találmánnyal van dolgunk? Az Interneten keringő városi legendákkal ellentétben a tényekből kiderül, hogy nem a hatalmi elit vagy korrupt egyházvezetők által egy lefüggönyözött szobában meghozott döntés eredményét tartjuk a kezünkben, amikor Jézusnak az alábbi szavait olvassuk:
„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.”Máté 24:35
http://idokjelei.hu/2017/06/a-niceai-zsinat-tortenete-es-az-ujszovetsegi-kanon/