1. Fehérvasárnap evangéliumában az Üdvözítő e szavakat intézi a
„hitetlen Tamáshoz”: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak;
mégis hisznek.” (Jn 20,29) – Aligha létezik ma még egy olyan erény,
amely annyira ismeretlen és megvetett lenne, mint a hit, amit nem
utolsósorban a zsinati egyháznak és a zsinati pápáknak köszönhetünk.
Legelőször is pont az ezen a napon „szentté avatott” Wojtyla végzett e
téren teljes munkát korlátlan ökumenizmusával.
Ezért most a hitnek a valóban szent Aquinói Tamás katekizmusa alapján történő rövid kifejtése következik.
2. A hit, mondja Szent Tamás, „az első, amire üdve érdekében minden
kereszténynek szüksége van”. „Nélküle senkit nem lehet Krisztus-hívőnek
nevezni.” – Tulajdonképpen ennek az igazságnak a keresztények között
magától értetődőnek kellene lennie, hiszen már a Zsidókhoz írt levélben
ez áll: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves Isten előtt.” (Zsid
11,6) – De itt nem valamilyen hitről van szó, hanem a Krisztusban való
hitről, azaz értelmünknek szilárd ragaszkodásáról a Jézus Krisztus által nekünk adott és az Egyház által tanított Kinyilatkoztatáshoz.
3. Aquinói Szent Tamás szerint a hit „négyszeres jót” szerez nekünk.
Először is összeköti a lelket Istennel. „Általa a lélek Istennel mintegy
házasságra lép: »Eljegyzem magam veled a hitben« (Oz 2,20). Ezért
teszik fel a keresztelendőnek először ezt a kérdést: »Hiszel Istenben?«”
Ezért van a keresztségi fogadalom és a fehér ruha is, ahonnan
Fehérvasárnap a nevét kapta. Ugyanis a keresztség „a hit első
szentsége”. „Ezért mondja az Úr: »Aki hisz és megkeresztelkedik,
üdvözül« (Mk 16,16); mert hit nélkül a keresztség semmit sem ér.”
Mindez azon ökumenisták ellen szól, akik mindig arra hivatkoznak, hogy
más keresztények is meg vannak keresztelve. „Tehát tudni kell, hogy
Isten előtt senki sem kedves hit nélkül”, mégpedig az igaz hit nélkül.
Másodszor a hit által bennünk máris megkezdődik az örök élet. Hiszen ez
„nem áll másból, mint Isten megismeréséből: »Az az örök élet, hogy
ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent« (Jn 17,3). Isten megismerése
azonban „ebben az életben a hit által kezdődik, és az elkövetkezendő
életben válik teljessé, amikor úgy ismerjük meg Őt, amilyen”. Ahogy
Szent Pál mondja: „ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd
színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy
ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1 Kor 13,12)
„Ezért van, hogy »a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk« (Zsid
11,1). Senki sem juthat el tehát az örök boldogsághoz, mely a tökéletes
Isten-ismeretből áll, aki előbb a hitben nem ismerte meg Istent.
»Boldogok, akik nem látnak; mégis hisznek.« (Jn 20,29)” Ezért nevezi
Szent Tamás egy másik helyen a hitet, úgymond, a menny „iskolájának”.
A harmadik jóval a hit úgy ajándékoz meg bennünket, hogy irányítja evilági életünket.
„Mert a helyes élethez az embernek tudnia kell, mi szükséges ehhez. De
ha ezt a szükséges tudást saját magának kellene megszereznie, akkor vagy
egyáltalán nem jutna hozzá vagy túl későn. A hit azonban mindenre megtanít, ami a helyes élethez szükséges.”
Mert mit is tanít nekünk a hit? Azt tanítja, „hogy létezik egy Isten,
aki a jókat megjutalmazza és a rosszakat megbünteti; hogy a halál után
egy másik élet jön és hasonlókat, amik segítenek nekünk a jót tenni és a
rosszat elkerülni. »Az igaz a hitből él.« (Hab 2,4)
Pont itt látjuk, mennyire hiányzik manapság mindenütt a hit. A legtöbb embernek fogalma sincs már arról, hogy kell helyesen élni.
„Hogy a hit mennyit tanít nekünk, az abból is kiderül, hogy Krisztus
megtestesülése előtt egyetlen filozófus összes igyekezetével nem tudott
annyit Istenről, és arról, hogy mi kell az örök élethez, mint amennyit Krisztus megtestesülése után egy öregasszony a hite által tud.”
Ez
pláne érvényes a modern, istentelen tudományra, ami minden ismerete és
eredménye ellenére arról semmit sem tud mondani, hogy mi szükséges az
örök élethez.
Végül negyedszer a hit segít nekünk a kísértéseknek ellenállni,
melyek éppen korunkban sáskahadként zúdulnak ránk. Ugyanis minden
kísértés „vagy az ördögtől jön vagy a világtól vagy a testtől”, ahogy
Szent Tamás mondja. „Az ördög megpróbál bennünket az Istennel szembeni
engedelmességtől és az akarata előtti meghódolástól eltántorítani.” Ezt a
kísértést a hit azzal győzi le, hogy megtanítja nekünk, hogy „Isten minden dolog ura, és ezért engedelmességgel tartozunk neki”.
Az Üdvözítő így utasította el a pusztában a kísértőt: „Távozz, sátán!
Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Mt 4,10) –
A világ kísértése pedig abban áll, „hogy a szerencsével csábít és
szerencsétlenséggel riaszt”.
Ezzel szemben a hit egy „másik, jobb életet” mutat nekünk a mennyben, és
arra buzdít, hogy a világ javait ne becsüljük túl, bajaitól pedig ne
féljünk túlságosan, „annál is inkább, mert másik, sokkal nagyobb
rosszat, nevezetesen a poklot mutatja meg nekünk”.
„Végül a test úgy kísért, hogy a jelenlegi élet pillanatnyi örömeit
ígéri nekünk. De a hit megmutatja nekünk, hogyha rendetlenül vágyunk
ezek után, akkor elveszítjük az örök örömöket.”
4. Lenin szerint a vallás „a nép ópiuma” – holott pont ennek az
ellenkezője igaz. Valójában a nép erősítése, kijózanítása és
megkeményítése Szent Pál szavai szerint: „Öltsétek föl az Isten
fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a
vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és
hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak
gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Istennek teljes
fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve
megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok
derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját,
sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának
hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a
gonosz minden tüzes nyilát.” (Ef 6,11-16)
Ahogy nekünk Szent János Fehérvasárnap szentleckéjében mondja: „És ez a
győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.” (1 Jn 5,4) – Azért nincsen az embereknek ma erejük a kísértéseknek ellenállni, mert nincs már hitük.
5. „Így nagy haszna van a hitet birtokolni”, zárja
Szent Tamás e témát, de szent névadójára emlékezve még egy utolsó
ellenvetést fogalmaz meg: „Valaki azonban közbevethetné: Nem balgaság
elhinni azt, amit nem értünk? Nem csak azt kell hinni, amit megértünk?” –
Valóban, manapság ez az egyik leggyakoribb ellenvetés, jobban mondva
ürügy a hit ellen: „Csak azt hiszem, amit látok.”
Aquinói Szent Tamás négy megfontolást hoz válaszul e kifogásra:
Először „felismerésünk tökéletlenségének ténye” által. „Ha az ember
magától minden láthatót és láthatatlan tökéletesen fel tudna ismerni,
valóban dőre lenne, ha azt is elhinné, amit nem ért meg.” – Pont ebben
rejlik a modern ember nem is annyira új tévedése, hogy azt gondolja,
hogy magától képes a tökéletes felismerésre, ha elegendő időt kap ehhez.
Ily módon a modern ember ma már sokkal okosabb, mint korábbi korok
emberei, és néhány száz vagy ezer vagy millió év múlva minden rejtvényt
megoldana – gondolja.
Szent Tamás – mégiscsak egyike a legnagyobb szellemeknek, akiket a világ
valaha látott – ezzel a felfogással szemben ezt mondja:
„Viszont a mi felfogóképességünk annyira gyenge,
hogy soha egyetlen filozófus sem volt képes akár csak egyetlen
csekélységnek tökéletesen a mélyére hatolni; hiszen arról is hallottunk,
hogy egy tudós harminc évet töltött a magányban, hogy a méhek
természetét kiismerje.” – Ezen a tényen modern természettudomány összes
fejlődésével sem változtatott semmit, és minden magához becsületes
természettudósnak a régi filozófusokkal együtt be kell vallania:
Tudom, hogy semmit sem tudok, és minél többet tudok, annál inkább tudatában vagyok ennek.
„Mivel értelmünk ennyire gyenge, nem éppen az lenne a balgaság, ha
Istenről csak annyit hinnénk, amennyit az ember magától fel tud
ismerni?” – A mi korunk azonban ennyire balga. [Lásd a honlap következő
cikkét:
Ahol nem Isten működik, ott a Sátán van jelen]
A második meggondolás így hangzik: „Ha egy tudós tudományában valamit
tanítana és egy tanulatlan azt mondaná, hogy ez nem így van, egyszerűen
azért, mert nem érti, amit hall, akkor ezt a tudatlant mindenki nagyon
balgának tartaná.” Ezt a tudomány területén mindenki belátja, míg a
hittel kapcsolatban mindenki szabadon mondhatja el a véleményét,
miközben a legkisebb ismerete sincs meg e témával kapcsolatban. „Egy
angyal felfogóképessége sokkal nagyobb mértékben meghaladja a legnagyobb
tudós felfogóképességét, mint a legnagyobb tudósé egy tudatlanét.” Az
ember és az angyal felfogóképessége között azonban nem csak graduális,
hanem elvi különbség is van. „Ezért dőreség lenne a tudóstól, ha nem
akarná elhinni azt, amit az angyalok mondanak, és még ennél is nagyobb
dőreség lenne, ha azt nem akarná elhinni, amit Isten mond.” – És megint
meg kell állapítanunk: pontosan ilyen balga a mai tudósok legnagyobb
része.
A harmadik megfontolás azon a belátáson alapszik, hogy egy ember, aki mindig csak azt akarja elhinni, amit saját erejéből felismer, még ezen a világon sem tudna eligazodni.
„Mert hogyan akarna eligazodni, ha senkinek nem hisz? Honnan tudhatná,
ki az apja? Ezért szükséges, hogy egy ember másoknak elhiggye azt, amit
saját magától nem ismerhet fel.” Valóban, a legtöbbje annak, amit tudunk
vagy tudni vélünk, a más embereknek, tudósoknak, tanítóknak,
politikusoknak, médiának stb. való hitünkön alapszik. Pont a mai ember,
aki annyira büszke „kritikusi értelmére”, bizonyul különösen hiszékenynek,
és mindent elhisz, amit a televízióban hall és lát, és főleg akkor, ha
azt a szent „tudomány” tanítja, mint például az „evolúciót”. „Senki sem szavahihetőbb pedig, mint Isten. Aki tehát a hit tanítását nem fogadja el, nem bölcs, hanem buta és elbizakodott.” – Ez nagyon találó jellemzése a mi tudomány- és média-hívő korunknak.
A negyedik megfontolás apologetikus utalás arra, hogy Isten a hit
igazságát számos jellel is megerősíti. Ahogy egy király levelét
pecséttel erősíti meg, úgy erősítette meg Isten bizonyos értelemben
szentjeinek tanúságtételét saját pecsétjével, és ahogy senki nem
állíthatja, hogy egy király által lepecsételt levél ellenkezik a király
akaratával, úgy van Istennél is: „Tehát minden, amit a szentek Krisztus
tanításáról hittek és nekünk továbbadtak, nyilvánvalóan el van látva
Isten pecsétjével. Ezt a pecsétet viselik azok a művek, melyeket
egyetlen teremtmény sem tud saját erejéből létrehozni, nevezetesen a
csodák, melyek által Krisztus az apostolok és szentek szavait
megerősítette.” – Ezért helyez az Egyház ezekre a csodákra olyan nagy
súlyt, és mindig nagyon szigorúan vizsgáltatta ki őket, hogy kiállják a
próbát. Csak mostanában nem veszik ezt komolyan, és ezért ma [a cikk
április 27-én jelent meg] olyan szentté avatás zajlik éppen, melyről a
csoda isteni pecsétje hiányzik, nevezetesen Roncalli, alias „János, a
jó” szentté avatása. (Hogy az a „csoda”, amit állítólag Wojtyla, alias
„János Pál, a nagy” közbenjárására történt, mennyire állná ki a próbát,
nem tudjuk. Mindenesetre a nagyobb csoda az lenne, ha Wojtyla által
valaha is bármilyen csoda megtörténhetne.)
6. Arra a teljesen racionalista ellenvetésre, „hogy még senki nem látott
csodát”, Szent Tamás az Egyház hatékonyságára való utalással válaszol. Kétezer
évvel ezelőtt az egész világ bálványimádó volt, és üldözte a fiatal és
kezdetben kevés hívőt számláló Egyházat. A hit mégis az egész világon
csodálatos módon elterjedt, „mégpedig azon kevés szegény és egyszerű
ember prédikációja által, akik Krisztust hirdették”. „Ez vagy csoda
által történt vagy nem. Ha csoda által történt, akkor ezzel megvan a
bizonyíték. Ha nem, akkor nincs annál nagyobb csoda, mint az a tény,
hogy az egész világ csoda nélkül tért meg.”
Az angyali tanító mindezek után erre a végkövetkeztetésre jut: „Tehát
senki nem vonhatja kétségbe a hitet. Sőt, a hit dolgait sokkal
biztosabbnak kell tartani, mint a látható dolgokat, mert az ember szeme
tévedhet, de Isten tudása tévedhetetlen.” – A mi modern fülünk számára az ilyen beszéd keménynek hangzik, holott igaz.
7. Még hozzáfűzhetjük, hogy a hitnek eme tévedhetetlensége
szükségszerűen megköveteli hirdetőjének, az Egyháznak a
tévedhetetlenségét. Mert mit használ nekünk egy tévedhetetlen hit, ha
azt nem tévedhetetlenül tanítják nekünk? Ezért fogalmazza meg
Loyolai Szent Ignác „Lelkigyakorlataiban” teljesen Szent Tamás
lelkiségében híres 13. szabályát úgy, hogy elérje vele az Egyházzal való
igaz érzetet: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az
állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének
higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy
ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő
jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére.
Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk – aki a tízparancsolatot adta –
irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” (365)
Isten szelleme, a Szentlélek, nem csaphat be bennünket. Ez ennek a
13. szabálynak az értelme, nem pedig az, hogy értelmünket és érzésünket
ki kellene kapcsolnunk!
Az elmondottakra a „klasszikus példa” a Legméltóságosabb Oltáriszentség
titka. Szemünk itt valóban csalatkozik, hiszen nem lát mást csak
kenyeret és bort. Még egy tudós sem tud összes módszerével mást találni.
Aquinói Szent Tamás „Adoro te devote” himnuszában így énekel: „Visus,
tactus, gustus in te fallitur, sed auditu solo tuto creditur” [Látás,
tapintás és ízlelés csalatkoznak benned, de a hallás biztosan
kinyilatkoztat téged nekem.”] – „Fidex ex auditur” – a hit a hallásból
származik.
Csak a hitben való hallás által ismerjük fel, miről is van szó
tulajdonképpen: „Ez az én testem – Ez az én vérem.” Mysterium fidei – a
hit titka: bizonyosságáért az egyházi Tanítóhivatal kezeskedik.
A keresztény-katolikus hithez való ragaszkodásunk így az Egyház,
nevezetesen a pápa tévedhetetlen Tanítóhivatalához való ragaszkodásba
torkollik, ami nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.
[Figyelem: Zaby atya itt nem fejti ki újból, de eddigi írásaiból
nyilvánvaló, hogy Tanítóhivatal és a pápa alatt az Egyház kétezer éves
Tanítóhivatalát és pápáit érti, nem pedig a mostani bitorlókat.]
(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. április 27.)
http://katolikus-honlap.hu/1401/zaby10.htm
Én, Jézus, szeretlek!
